Pelenkából napi nyolc-tíz darab is elfogyhat egy újszülöttnél az első hetekben, és ezt egy bababoltban tudtam meg, hatvanegy évesen, a feleségem mellett állva a polcok között. A lányunk akkor volt hét hónapos terhes az első unokánkkal, és mi ketten megbeszéltük, hogy a kezdő csomagot mi vesszük meg. Fejben egy csomag pelenkára és néhány rugdalózóra készültem. A bolti eladó kedvesen kiszámolta, hogy a csomag, amit a kezemben tartok, nagyjából négy napra lesz elég.
Onnan kezdve jegyzeteltem. Megtudtam, hogy a hordozónak menetiránynak háttal kell állnia az autóban, hogy a kiságy matracának szorosan kell illeszkednie a rácshoz, és hogy a babakocsinál nem a szín a fontos, hanem az, hogy egy kézzel össze lehessen-e csukni, mert a másikban úgyis mindig lesz valami. A feleségem nevetett rajtam, mert a végén én kérdeztem többet, mint ő. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor a saját gyerekeink születtek, ezek a kérdések valahogy elmentek mellettem.
Két teli szatyorral jöttünk ki, és a kocsiban azon gondolkodtam, mennyi minden változott azóta, és mennyi minden múlik az ilyen apró, hétköznapi döntéseken.
Ugyanazon a héten egy régi barátommal is találkoztam, és ott egy egészen más kérdés került elő, mint a pelenkák száma.
Tőle hallottam először a felepulok.hu blogjáról, de a beszélgetés egészen máshonnan indult. Harminc éve ismerjük egymást, és ő addiktológiai konzultánsként dolgozik. Elmeséltem neki a bababoltot, ő gratulált, aztán megkérdezte, hogyan telnek mostanában az estéim. Mondtam, hogy semmi különös: munka után hazaérek, megnézem a híreket, és megiszom mellé két-három sört, néha egy fröccsöt. Hétvégén talán egy kicsit többet, ha jön valaki, vagy ha meccs van. A hűtő ajtajában mindig van egy rekesz, és azt hiszem, nem emlékszem olyan hétre, amikor ne fogyott volna ki. Évtizedek óta így van, soha nem voltam részeg, soha nem hiányoztam a munkából.
Ő nem ítélkezett, csak elmondta, hogy a felepulok.hu blogján olvasott nemrég egy cikket, amely ezt a mintát „TV-ivásnak” nevezi: gyakori, heti többszöri vagy akár mindennapos ivás, jellemzően munka után, néhány sörrel vagy fröccsel. Ugyanez a cikk a szociális ivást nagyon szűken határozza meg: ritka alkalmak, évente öt-tíz, kis mennyiség, társaságban, mindig ugyanannyi. Ami ennél rendszeresebb, azt kockázati ivásnak nevezik, mert idővel nő a tolerancia, és az ember egyre többet bír anélkül, hogy észrevenné.
Este megkerestem a cikket a Családi Felépülési Központ blogján. A mindennapos alkoholfogyasztás kapcsán azt olvastam, hogy van egy úgynevezett szinten tartó típus, akinél a napi ivás az élet természetes része, és a magas tolerancia miatt kívülről alig látszik valami. Azt is írták, hogy a kóros ivás szakasza évekig, akár évtizedig is eltarthat, mielőtt bárki betegségről beszélne. Nem mondom, hogy magamra ismertem. Azt mondom, hogy először nem tudtam magabiztosan kizárni.
A barátom azt tanácsolta, hogy ne egy cikkből próbáljak ítéletet mondani magam fölött, és ne is ijedjek meg, hanem beszéljem át szakemberrel, mert ezt kívülről könnyebb látni. A mindennapos alkoholfogyasztás szerinte azért alattomos, mert nincs benne egyetlen drámai pillanat sem, csak az ismétlődés. Igaza volt abban is, hogy ezt a kérdést hatvanegy évesen könnyebb feltenni, mint hetvenévesen.
Azóta két hónap telt el. Az első két hétben csak figyeltem magam, és felírtam egy füzetbe minden estét, ahogy a bababoltban a pelenkák számát. Ez a füzet többet mondott, mint amire számítottam. Utána megbeszéltem egy időpontot, és a feleségemnek is elmondtam, mire jutottam. Ő csak annyit kérdezett, hogy miért nem szóltam korábban, aztán megfogta a kezem az asztalon.
A kisunokánk közben megszületett, és a babakocsit tényleg egy kézzel össze lehet csukni. Szombatonként én tolom a parkban, és esténként, amikor a feleségem képeket küld róla a családnak, már egy pohár teával ülök le mellé. A felepulok.hu cikkét a barátom ajánlotta, de az időpontot én kértem, és ezt szeretném majd egyszer az unokámnak is elmesélni, ha nagyobb lesz.